Az út

Nézd én jártam a sötétség bugyrában.

Lásd a fényt, hog merre jártam én!

Hol elszabadult a mennyország, ott sokáig élek még.

Ne várd, hogy átdugjam

Az időtől csent aranyórát

Retkes, foszlott zsebedbe!

Miért is válnék meg tőle?

Tudd meg, miért élsz

Hófehér dunnádba bújva meztelen!

Az álmaid mezejére lépve

Fesztelen kergeted

Misztikus gömbkristályod árnyait.

I.

          A folyó lassan hömpölygött. Szürke mélysége önmagába fordult, elzárva mindent a szemek elől. Csak a viharos szél próbálta megnyitni titkait, és kitartó ostroma nyomán fehér fodrok jelentek meg a felszínén. A csónak, melyben ültem, nehezen viselte az elemek küzdelmét. Éreztem, hogy nem tudok úrrá lenni a helyzeten. A gigászi hatalmak azt tettek velem, amit akartak. A víz fölé nyúló ágak sötét árnyakat formáltak a Hold fényében. Hatalmas örvények ragadtak meg, próbáltak lehúzni a mélybe. Mintha a folyó csak nekem akarná megmutatni magát, csúffá téve ezzel a vihart, nem törődve a halálommal. A csónak bírta. Mintha megérezte volna, hogy mi zajlik bennem. Félelmeim, új erőt kölcsönözve, összetartották korhadó eresztékeit.

II.

        - Nem tart már sokáig a vihar. Hajnalban hosszú út vár rád, fiam. A bölcsek szerint a szelek a szellemek közelségét jelzik – mondta az aggastyán. Azután felállt, kibújt a barlang szűk nyílásán, otthagyva a rémült fiút a parázsból táncoló füsttel.

          Otok úgy érezte nem készült még fel az útra. Szeme előtt régi álmai jelentek meg a szertartásról. Most, hogy túlélte a fizikai megpróbáltatást, amin a törzs minden férfi tagjának át kellett esni, neki, mivel családját generációk óta a törzs szellemi vezetőként tisztel, el kellett indulnia a látomások világába. Álmaiban voltak, akik őrültként, saját arcukkal kezükben tértek vissza, vagy a szörnyű félelemtől megőszültek, és olyanok is, akiket ismeretlen lények szabdaltak szét, csonkítottak meg. De neki minden félelme ellenére el kellett indulnia. Vasakarattal rávette magát az első lépésre. Magához vette az egyetlen dolgot, amit magával vihetett, az ősi szelencét, és belerakta a nyakában lógó tarisznyába.

          A barlang nyílása előtt letépett ágak, gallyak hevertek. A szél még nem csendesedet le teljesen. A nappali lények most mozdultak ki a rejtekeikből, és hírül adták a világnak, hogy túlélték az éjszakát. Lejjebb a völgyben, a sátrak előtt kialudtak a fáklyák, és a Nap millió színnel ajándékozta meg a földet.

III.

          Amerre jártam, a fák kiszakadtak az életet adó talajból, és elindultak. Előttem a virágok kinyíltak, és gyönyörű színekben pompáztak. De amint elhaladtam mellettük, a szemem sarkából láttam, ahogy elhervadtak. Úgy éreztem, hogy minden „létező” elpusztul mögöttem, vagy engem követ. Utánam csak a kies vidék maradt, amit még a Nap is elkerül fájdalmában. Előttem szivárvány, hátam mögött fekete felhők gyülekeztek…

          Egy hangos reccsenés, és süllyedni kezdtem. Éreztem, amint elnyel valami hideg… víz! – hasított belém a tudat. Kapálódzni kezdtem. Kinyitottam a szemem, és minden a helyére került: az előző éjszakai vihar, a folyó, a csónak, az elemek harca. Az pedig, hogy minden „létező” elpusztul, csak álom volt. Nem volt idő magamhoz térni, mert az ébredés ollója groteszk vigyort vágott az arcomra. A reccsenés, ami felébresztett, egy nagyobb fatörzs volt, ami rádőlt a folyóra, és nem bírta a benne elakadt hordalékok (köztük a csónak, egy felfúvódott szarvasbika és önmagam) súlyát.

          Az esőzések sok vizet szállítottak a környező hegyekből, így pillanatok alatt több tíz métert sodródtam. Bár az éjjel sokkal dühödtebb volt a folyó, mégis nagy erőfeszítésembe került, hogy elérjem valamelyik partot. A szikláknak csapódó víztömeg őrült robajjal ütközött neki az útjában állóknak, vad őrvényeket kavarva ezzel. Hol elnyelt, hol kivetett magából, mintha nem ízlettem volna neki. Az ösztöne mégis úgy diktálta, hogy újra, és újra meg kell kóstolnia. Azután mintha belátta volna, hogy nem vagyok az ínyére való falat, egy kisebb lejtésű szakasznál langyos hullámnyelvével kitolt a partra. A számban keveredett az édes víz, a homok és valami part menti hínár íze. Az erőm a végét járta. Nem tudom, meddig feküdtem a semmibe kapaszkodva, de amikor elengedtem, bevánszorogtam az erdő védelmező karjai közé. A környező hegyek díszletként takarva a valóságot, úgy rajzolódtak ki a távolban, mint fekete csipkeszegély, melynek sötét anyaga káosszá szűrte a rendszert. Féltem!

IV.

          A tűzhelyeknél a parázsból vékony szálú füst gomolygott. Körülöttük éhes kutyák élelem után kaparták a földet. Egy – egy hajnalban kelő néma áhítattal köszöntötte a reggelt. A sátrakban egyre kevesebben feküdtek a már szunnyadó Hold fogságában.

          Otok megindulva nézte a mindennapok kezdetét, és arra gondolt, hogy ő sohasem lehetett részese ennek. Származása miatt a közeli hegy barlangjában minden reggel a sziklákra festett színes ábrák látványára ébredt. Apja számtalanszor magyarázta neki: „Minden rajz egy történet, minden történet egy látomás, minden látomás egy út, és minden út önmagadba vezet.” Akárhányszor hallotta ezt, és próbált a szavak mögé hatolni, rejtett üzenetét nem tudta megfejteni. Ilyenkor, ha megkísérelte faggatni az apját, az így szólt: „Ma még az a dolgod, hogy figyelj, hogy emlékezhess minden szavamra. Amikor eljön a felismerés pillanata, tudni fogod. Ne akarj a dolgok mögé nézni, vagy megkerülni azokat! Lesznek, akik erre fognak buzdítani, de az ő igazságukban csak ők élnek. Mindig az adott pillanatra koncentrálj, mert a bölcsességed a létedből fakad. Lehetséges, hogy az utad túlhalad rajtad, és más fejezi be azt, mert a szellemed megérint minden élőt, ha a nincs gondolata nem uralkodik benned.”

V.

          Egy hatalmas szarvasbogár mászott el az orrom előtt. Éreztem a bűzét, éreztem a fűszálak cirógatását az arcomon. Nehézkesen tápászkodtam fel, és amikor körülnéztem, még láttam az állatokat, ahogy menekülnek a közelemből.

          A szám széle az éhségtől és a szomjúságtól kiszáradt, itt – ott vér serkent belőle. A nyelvem a szájpadlásomra ragadt. Minden pillanatomat kitöltötte az élelem utáni vágy, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni a táj lenyűgöző szépségét. A betonrengeteghez szokott szemem nem győzte falni a színeket és a formákat. Ha felnéztem, az égbolt alig látszott. Néha a szél felborzolta a fák vastag lombkoronáját, és ekkor beszökött a fény az otthonos félhomályba.

          A nyíl és az íj összetákolásáról az első lépéseknél letettem. Rájöttem, hogy nem tudok hatékony fegyvert készíteni. Így megelégedtem egy lecsupaszított hegyes bottal.

          Néhány óra kóborlás után, amikor már úgy éreztem, hogy minden létező állat csúfot űzött belőlem, eszembe jutott a folyó és a benne élő halak. Az időközben dárdából mankóvá változott botra támaszkodva, remegő térdekkel indultam el. Hogy merre? Nem tudom. Már régen nem tudtam tájékozódni. Éhségemet szörnyű ízű füvekkel, levelekkel próbáltam csillapítani, de a szomjúságra nem volt gyógyír.

VI.

          A falubeliek némán nézték az elhaladó fiút. Mindenki tudta, hogy mi vár rá. Senki sem akarta szavakkal beszennyezni a gondolatait. Tekintetében látták, hogy messze jár. Léptei nyomán a harmat elszínezte a földet.

          A sátrakat elhagyva ismét úrrá lett rajta a félelem. Vissza – visszafordult, és úgy érezte, hogy az erdő karjai bezárulnak mögötte. Minden újnak tűnt. Pedig ismerte az erdőt. Sőt a rengeteg együtt töltött idő során szinte a részévé vált.A tarisznyájában a szelence égette a mellkasát. Minden lépés után egyre nehezebbnek érezte. Elhatározta, hogy nem vár tovább. Amint a dobozba zárt növény illata megcsapta az orrát, megfordult vele a világ. Ha most nem eszi meg, talán soha többé nem lesz ereje hozzá – gondolta. Becsukta a szemét, hirtelen mozdulattal a szájába dobta, és mielőtt megérezhette volna förtelmes ízét, rágás nélkül lenyelte. Még így sem maradt el a nem kívánt öklendezés, de ezt mély levegővételekkel le tudta győzni.Tudta, hogy van még ideje keresni egy kényelmes helyet, ahol könnyen rátalálnak a látomások.Elindult az útra…

          Léptei egyre könnyebbek lettek. A színek még színesebbnek, a formák még élesebbnek tűntek. A hangok feltárták előtte az erdő igazi életét. A táj nem mindig tartotta alakját. A hegyek hol magasabbak voltak, mint valójában, hol madártávlatból figyelte őket. Mint egy csecsemő, elölről kezdett mindent. Az állatok nem ijedtek meg a közeledtére. Sőt mintha követték volna. Egy idő után megtanulta elfogadni a káoszt, és lassan kibontakoztak előtte rejtett összefüggései.Részévé vált a létezés egy másik szintjének, amit az újszülött korától bevésődött dolgok miatt eddig nem láthatott.

VII.

          Mintha több millió évet utaztam volna vissza az időben.Négykézlábra ereszkedtem, bogarakat fogdostam, és gyökereket téptem ki a földből. Nem hittem volna, hogy a nélkülözés felébreszti bennem az állati ösztönöket, hogy feladom az eddig oly’ nagyra becsült civilizált tartást.Egy hatalmas fenyő törzséhez kúsztam. Közel, s távol egyelten fa sem volt, ami ezt nagyságában megközelítette volna. Több tucat ember kellene hozzá, hogy átérjék.Gyönyörű sírhely...

A fák

A szenvedés az élet fájának ága,

A búcsú a lehullott virága.

Könnye harmatcsepp az éjben,

Csillog a szeretet jegyében.

Határtalan vágy a koronája.

Születendő gondolat a rügyhasadása.

Kis fészket ringat el a szélben.

Ez csak egy csoda az erdő sűrűjében.

A tölgyfa az idő barátja.

A fenyő az élet oltára.

A szilárd akarat atyja az ében.

Szerelem bujkál a fűzfa ölében.

VIII.

          Otok átlényegülve állt a fa előtt. Sokáig méregette. Nem tudta, hogy a képzelete játszik-e vele, vagy tényleg ekkora. Dönteni nem tudott, és végül is, lényegtelennek tűnt. Azt tudta csak, hogy ez a hely alkalmas lepihenni, és itt a szellemek is könnyen rátalálhatnak. Egy kis patak csordogált a combnyi vastag gyökerek közül, a nap minden percében zarándokhelyként szolgálva az erdő lakóit. A fiú letelepedett mellé. Kényelmesen elhelyezkedett a lehullott tűleveleken.Arra gondolt, hogy vajon milyen alakban jelenik meg előtte igazi önmaga. Talán, ha meglátja, meg lesz a legfontosabb kérdéseire a válasz: Ki ő valójában? Az életnek mi a dolga vele? Bár lehet, hogy ezek tudása kétélű fegyver. Ha megtudja, sok mindenről le kell majd mondania. Lehet, hogy teljesen fel kell adnia eddigi céljait.

          Egy csapat fekete madár jelent meg az égen. Egyenesen a fenyő felé tartottak. Az egyik, mintha megunná a közös repülést, leszállt egy közeli ágra. A társai, ügyet sem vetve rá, elsuhantak a fa mellett. Csak ő és a madár…

          Egymás tekintetét falva egy idő múlva mély lelki kapcsolatba kerültek. Majd a holló lehunyta a szemét. Otok gondolkodás nélkül követte. Látásán ez mit sem változtatott. Ugyanúgy látott mindent. Csak később tűnt fel neki, hogy már nem a madárra néz, hanem saját magát látja a gigászi fenyő alatt. Mire tudatosult benne, mi is történt, már rég a hegyek felett repült.

A hollók álma

Fekete hollók jönnek.

Halottak lelkei szöknek.

Magasból csapnak le rájuk,

Szippantják csőrükkel árnyuk

Fekete hálókat szőnek,

Beborítják a földet.

Valóssá dermed az álmuk,

Súlyosan csattog a szárnyuk.

Embert emberek ölnek.

A hollók várnak, majd jönnek.

Így lett teljes vágyuk,

Majdani béke lesz pusztulásuk.

IX.

          Szürke köntösét lassan terítette rám az ég. Az élet körülöttem felélénkült. Éreztem a rám leselkedő állatok tekintetét. Még nem támadnak… Várnak, amíg teljesen legyengülök. Nem tart már soká…

          Megpróbáltam a hátamra fordulni, hogy legalább lássam az eget, a csillagokat. Ebben a pillanatban ez tűnt a legfontosabb dolognak a világon. Az élelem és a víz keresését feladtam. Minden erőm összeszedtem, de csak az oldalamra sikerült fordulnom. Pihennem kellett a következő nekirugaszkodásig.

          Fekete árnyak mozgatták a tájat. Néha megreccsentettek egy – egy ágat, vagy megzizegtették a leveleket. Az egyik ilyen árny egy közeli fáról halk suhogással felém repült. Leszállt a fejem mellett, és csőrével az arcomhoz kapott. Nem sértette fel a bőröm, csak megnézte, életben vagyok-e. Végső kétségbeesésem erejével meglendítettem a karom, megkíséreltem elkapni a türelmetlen dögevőt. Előbb fülsértő rikoltással, majd ismerős károgást hallatva egy szomszédos bokor ágára telepedett. Szinte megnyugtatott a valódi ellenség látványa.

Fekete árnyain alszik a Hold.

A csőrét betapasztották sárral.

Szemében egy lehulló árny képe…

A fa meggyilkolta levelét.

Érdektelen közjáték?

Kulcs a mindenhatóhoz,

Hová testvéreink aranykeresztre

Feszítve érkeztek.

Ellenségeink száraz karóba húzattak.

Apánk az Olümposz hegyén

Egy gombafelhő közepén haldoklik.

A keresztre feszített alak szólni kíván,

De a templomok falai üresen konganak.

Az utcán a százezredik próféta tanítja

A százezredik egy igaz Isten tanait.

X.

          Miután visszatért a földre, és újra érezni kezdte a testét, a várt tehetetlenség helyett furcsa dolgok jelentkeztek. Azt hitte, hogy a holló képességeit csak magának a hollónak áll hatalmában használni. Ehelyett látását kitűnőbbnek érezte, mint valaha, szaglása pedig felülmúlt minden képzeletet. Ha észrevett valamilyen mozgást a messzi távolban, előbb teljes biztonsággal megállapította, mi az, azután a szaga alapján meg tudta ítélni, milyen lelki és fizikai állapotban van.Mérhetetlen éhség tört rá, és ez a halhatatlan vérszomjjal párosult. Még soha sem érezte magát ilyen erősnek. Agyában az egyetlen gondolat, ami létének értelmet adott, orkánként söpört végig: Vadászat! – Ordította minden izma. Mielőtt bármit is felfogott volna, a tettei ösztönös folyama teljesen elragadta. Egyetlen mozdulattal talpon termett, őrült sötétségbe burkolózva, fékeveszett iramban rohanni kezdett a fenyő törzse mellett.

XI.

          A vágtató alak fekete haját hosszan a háta mögé lengette a szél. Szemében vad önfeledtség látszott, de amint a közelembe ért, arca megváltozott. Előbb döbbenet, majd düh, azután kétségbeesett fájdalom suhant át rajta. A következő pillanatban, mint akit letaglóztak, megrogytak a lábai, és a lendülettől mellettem landolt a földön. Tekintetünk összefonódott. Nem látszott már rajta sem düh, sem döbbenet, csak a nyugodt harmónia.

        - Hát eljöttél. Már vártalak – gondoltam. Az igaz, hogy nem így képzeltelek el. Egy indián… Kérlek, várj! Még ne siess annyira! Talán van még egy kis időm!Mintha értené, lassan a tenyerébe temette az arcát, és nagyot sóhajtott.

        - Majdnem megöltelek – mondta.

        - Hát nem ezért vagy itt? – kérdezték a szemeim.

         Lassú mozdulatsorba kezdett. Közben tekintetével legbelsőbb titkaim akarta előcsalogatni. Mozdulataiban ott volt a feszülten figyelő vadállat, isteni ítélet hírnöke, az angyal, és az ítélet végrehajtója, a halál. Nem is tudom, mit szerettem volna látni benne. Nem volt már nehéz a gondolat súlya: halál.

          A fa oldalának támaszkodva hátrált. Kezével görcsösen kapaszkodott a mélyen barázdált kéregbe. Tudtam, hogy nem az egyensúlyát próbálja megtartani, hanem az esetleges támadásnál, a lendületét ebből meríti majd. Lábait megfontolt mozdulatokkal rakta hátra. Amikor már csak kevés hiányzott, hogy belépjen a fa takarásába, hirtelen ugrással eltűnt.

        - Talán őrült, hogy itt fekszik a fa mögött? A bőre aszott, a szemei sárgák, a szája teljesen szétrepedezett! Az éh és a szomjhalál küszöbén… Miféle bűnt követhetett el, hogy ilyen kegyetlen vezeklést tart szükségesnek a bocsánat elnyeréséhez? – gondolta. Leguggolt, és belemártotta kezét a kis patak hűvös vizébe.- Az nem lehet, hogy nem tudja. Az nem lehet, hogy nem érzi a víz illatát, hogy nem hallja csengő hangjait.

          Hirtelen eszébe jutott a holló, és elmerengett rajta, hogy milyen hatalmas erő kerítette hatalmába. Egy hajszálon múlt, hogy ne gyűrjék maguk alá a kölcsönvett ösztönök. Ekkor jött rá, hogy ez után bármikor képes lesz használni a madár képességeit. Sőt úgy érezte, hogy ez volt a kulcs ahhoz, hogy megértse: Minden gondolat valóság, ha a hited vasát nem kezdi ki a kétség rozsdája. Ennek fényében tudta, mit kell tennie. Hangtalanul megkerülte a monstrumot. Lehunyta a szemét, kizárva minden anyagi valóságot, körém fonta szelleme láthatatlan csápjait. Éreztem a közöttünk egyre halványuló kontúrokat. Átéltem a világ legnagyobb csodáját, sem szerelem, sem vérrokonság nem hozhat két embert ilyen közel egymáshoz.

Szűk sikátorban

Elférünk páran.

Egy az út, a cél,

Egy mindenki álma.

Lelkünk összeolvad,

Mint ember s az árnya,

Mintha létünk

Egy halk dallammal eggyé válna.

XII.

          Egyszerre nyitottuk ki a szemünket. Tekintetünk azonnal egymásra talált. Rám mosolygott. Mindketten tudtunk egymásról mindent. Tudtuk, minek kell következnie. Megnyugtatott, hogy nincs vége, és a közös cél megacélozta a lelkem. A cél pedig, mindnyájunk célja: A Béke!

          Leült, lábait összekulcsolta, és az ölébe helyezte a fejem. Ködbe burkolt tudatom nem volt képes összerakni az eseményeket. Nem is tudom, meddig feküdtem a tompa morajok és homályos árnyak birodalmában… Mígnem a hely szűk lett, és a körém keményedett vékony, meszes vázat erőtlen kopogtatásokkal fel nem törtem.